Termékek Menü
Ön itt jár: > >

Ékszer

Az ékszerek története

 

Az ékszerek, illetve az ékszerkészítés története egyidősnek tekinthető az emberiséggel, és sokkal régebbi, mint maga a ruházat. Az emberek ugyanis már azelőtt díszítették magukat különféle testékszerekkel, amikor a ruha divatja még szóba sem került, és vagy egyáltalán nem viseltek semmit, vagy csak egy kis szőrmét kötöttek magukra.

Ékszerekre azonban már az ősemberek is sokat adtak, noha elég kezdetleges formában, nem ismerve a mesterség szépművészeti jellegét.

Az emberiség első ékszerei éppen ezért leginkább csontok, faragott fák, kövek voltak, illetve ezek kombinációi, Jellemzőek voltak a kötélre, illetve indára felfűzött, illetve felkötözött kavicsok és ágak, amelyeket leginkább nyakukon, derekukon és csuklóikon hordtak elődeink. Régészek megdöbbenve tapasztalták, hogy az ékszerviselés trendje az évezredek alatt szinte semmit sem változott, ezáltal már az előemberek is alkalmaztak például nyakláncokat, mert szerették díszíteni magukat, ez ugyanis rangjukat, teljesítményüket jelölte az akkori közösségekben.

Az ékszereket tehát mondhatni mindig is egyfajta természetes ösztönösséggel kezelte az emberiség, noha hosszú évezredeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy eljussunk a mai nemesfém- és csillogásalapú változatokig.

 Ékszerek összességében szinte minden korból maradtak fenn, így fejlődéstörténetük tökéletesen végigkövethető az egyes korszakok és kultúrák fejlődésével egyetemben. A maiakhoz egészen hasonló legkorábbi ékszereket az egyiptomi kultúrában találták meg a kutatók, amelyek Krisztus születése előtt 2 ezer évvel készítettek.

Ez természetesen nem zárja ki, hogy korábban is voltak már nemesfémeken alapuló ékszerek, azonban az egyiptomi kultúra mind a trendek, mind az elkészítés tekintetében komoly előrelépést mutatott ezen a téren. Az egyiptomi ékszerek legnagyobb sajátossága a síkszerűség, valamint a szimmetria volt.

Az akkori ékszerművesek színes üvegeket és porcelánt is alkalmaztak már, és nagy általánosságban aranyból, esetleg ezüstből készültek. Érdekesség, hogy az egyiptomi kultúra nagyon korán felfedezte az ékszerkészítés fortélyait, és több mint 2 ezer éven keresztül alkalmazták is azokat.

Közben a technika és a stílus is fejlődött, de a trendek nem változtak, így még Krisztus születésének idején is leginkább a karkötők, a nyakláncok és a különféle fejdíszek jellemzőek az egyiptomi ékszerviselési trendre.

Ezek természetesen akkor még nem csak díszként szolgáltak az emberek számára, hanem egyfajta rangjelzésként is, amit tovább tetéztek azzal, hogy diadémokat, mellpajzsokat, gyűrűket vagy csatokat is egyre gyakrabban díszítettek hasonló célzattal.

 Az egyiptomi mitológiában az ékszerkészítéshez többnyire mitológiával kapcsolatos növény- és állatvilág szolgáltatott alapot és ihletet. A leggyakoribb motívumok a kígyó és a keselyű voltak, de a geometriai formák és az írásjegyek is általánosnak tekinthetők.

Az egyiptomiak nem ismerték a felvarrható ékszereket – lévén a meleg környezet miatt ruhát is alig hordtak –, ellenben a kirívó, több tagból álló és merev díszeket annál inkább, így hatalmas, gallérszerű nyakékek, és koronaszerű fejfedők is jellemezték őket – főként természetesen az uralkodókat és a hozzájuk közelálló sleppet.

Talán megdöbbentő, de az egyiptomi civilizáció az ékszerkészítés tekintetében már olyan technológiákat ismert, mint az öntés, a trébelés, a cizellálás vagy a vésés, amelyek többsége mindmáig alkalmazott formula.

Érthetetlen fejlettségüket jól mutatja, hogy ugyanebben az időben a keleti népek szinte még egyáltalán nem hordtak ékszereket, vagy csak olyan kezdetleges, korai darabokat, amelyek alapján messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le.

 Egyiptom mellett a korai Görögország területén is jelentősnek tekinthető az ékszerek múltja, amelyekre egyértelműen az egyiptomiak voltak hatással. Egészen kezdetben csak a görögnők hordtak ékszereket, amelyekre akkor még nagy hatással voltak az egyiptomi jelek, de a kultúra fejlődésével egyre inkább elterjedtek a különféle geometriai alakzatok, az ottani mitológiai jelképek és jelenetek, sőt mi több, gyakran az alakos formák is, amelyekben a görögök határozottan elsők voltak.

A görögök esetében a főbb ékszerek a gyűrűk, a kisebb koronák és hajékek, a tűk és a fülbevalók voltak. Később megjelentek a különféle nyakdíszek is, amelyek általában láncon függő medálok vagy motívumok voltak. A görög ékszerekre jellemző volt a rendkívül aprólékos kidolgozottság, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy karpereceik állatfejekben végződtek, a köztes rész pedig egyszerű körkörös forma helyett lombfüzér-alakzatot utánzott.

 

Nagyon erős görög befolyás alatt álltak a különféle etruszk ékszerek, amelyek ugyan nem voltak olyan szépen kidolgozottak, mint az imént említettek, és felvonultattak egyiptomi hatásokat is, általánosságban pedig a túlzsúfoltság volt a jellemző rájuk, valamint a többféle alapanyag.

Az ékszerek itt már nem egyedileg, hanem tömegesen készültek, erre vezethető vissza, hogy a formák csak nagyon kevés változatosságot mutatnak és a művészi érték tekintetében is hagynak maguk után kívánnivalót. Az etruszk ékszereken később barbár hatások is érvényesültek, miután nagymértékben kezdték el alkalmazni az aranyat, és a köveket sem csiszolták meg. Megdöbbentő, de míg a görög korból nagyon sok ékszer maradt fenn kiváló állapotban, addig a római korra ez már nem mondható el.Ezzel kapcsolatban bizonyos, hogy a csúcsíves ízlés jellemző volt az akkori ékszerdivatra, valamint a gyűrűk és a koronák mellett az övek és a násfák is nagyon jellemezőek voltak az akkori emberek ékszerviselési szokásaira.Az ékszerkészítés Bizáncban is megfelelő táptalajt talált. Ebben az esetben a római hatás mellett a keleti hagyományok is érvényesültek, így az élénk színű zománcokat gyakran keverték a drágakövekkel. Az ékszerek

Bizáncban mutattak először közvetlen kapcsolatot az öltözködéssel, ezáltal ebben a birodalomban alkalmaztak első ízben ruhaékszereket. A szimbólumok tekintetében a vallás a központi téma, és érdekesség, hogy az első kereszt alakú ékszereket is a bizánci birodalomban készítik el Krisztus után a negyedik században.

 Az ékszerek fellendülésében a 15. század nem hoz túl sok változást, azonban a reneszánsz beköszöntése, ezáltal a 16. század minden korábbinál nagyobb hangsúlyt fektet a különféle ékszerekre. Ebben a korszakban háttérbe szorul az arany, és előtérbe kerül a zománc, valamint a drágakő. A legjellemzőbbek a láncok és a násfák.

Előbbieket leginkább övként vagy csatként alkalmazzák, illetve természetesen nyakékül. A 17. századra aztán a reneszánsz hatásai hanyatlani kezdenek, ezzel együtt pedig az ékszerekre jellemző gazdagság és művészi szabadság is.

A változatos és élénk színek eltűnnek, és inkább a minőségre helyezik a hangsúlyt. A század közepére első ízben válik divatossá a gyémánt ékszer, viszont háttérbe szorul az ötvösmunka, a foglalatok pedig gyakran inkább ezüstből készülnek. A formákra leginkább a mértaniság és a merevség a jellemző.

 XV. Lajos uralkodása alatt a rokokó ízlés vált nagyon divatossá, ami a finom kagylós és lombdíszekkel a középpontban nagyszerű hatással voltak arra, hogy az ékszerek minden korábbinál nagyobb fejlődést és kifinomultságot mutassanak.

Természetesen a kövek még mindig a legfontosabbak, ezáltal a foglalatok újra nagy figyelmet kapnak. Az ékszertörténelem tekintetében a 18. század vége és a 19. század eleje egyfajta alkotói váltásba került, ezáltal a régi művészi formák és hagyományok újrafelhasználásáról szólt a korszak.

Ezt elsődlegesen az ékszer tömegcikké válása idézte elő, amit tömeggyártással kívántak ellensúlyozni, így az ismételt formát nagyon sablonos, mű eredményeket szültek. A 19. század közepén voltak érezhetőek az első törekvések – méghozzá a németek részéről –, hogy szabaduljanak a reneszánsz hatásai alól, így elsődlegesen a gyémántok, illetve más drágakövek túlzott hatását próbálták meg ellensúlyozni.

A század végére a történelmi formákat a természetből vett növényi alakok szorították ki, ám ezek a szecessziós formák is csak átmeneti megoldást jelentettek. A 20. századra az ékszerek szempontjából az egyszerűség, a nemesség és a modernség a megfelelő jelzők, ami elsődlegesen Németországnak és Franciaországnak köszönhető.

Az ékszerek tekintetében a készítők már inkább az egyensúlyra törekednek, ezáltal a kifinomult formák és a finoman adagolt drágakövek harmóniájára törekednek, miközben a természetesség és a letisztultság hatását igyekeznek megtartani. Továbbra sem szűnt meg a gyémánt alkalmazása, de minden eddiginél nagyobb szerepet kap az arany, a fehérarany, és fénykorukat élik az ezüstékszerek is, amelyek gyakran kövek nélkül, önmagukban is mutatós mestermunkákban öltenek testet.

A legmodernebb ékszertrendeknek köszönhetően ma már inkább az jellemző az ékszerekre, hogy minden kor sajátosságait felvonultatják, de akadnak, amelyek a reneszánsz, míg mások múlt századi hatásokat hordoznak.

A Magyar  koronázási ékszerek története:

 

Szent korona

A Szent Korona maga a koronázási jelvények legfontosabb, de egyúttal legvitatottabb darabja is. Szent István király az egykorú feljegyzések tanúsága szerint II. Szilveszter pápától kért és kapott koronát és egy aranyozott lándzsát, amely szintén az uralkodás szimbóluma volt.

Amikor Orseolo Péter 1044-ben, III. Henrik német-római császár segítségével Ménfőnél megütközik Aba Sámuel királyi csapatával és győzelmet arat, másodszor is trónra kerül, majd hálából felajánlja Magyarországot III. Henrik császárnak. 
Ennek jeléül átadta a császárnak Szent István aranyozott lándzsáját és a királyi koronát. III. Henrik császár visszaküldte Rómába a magyar király függetlenségét jelképező tárgyakat, ahol a felfüggesztett kard a Szent Péter bazilikában sokáig látható volt. A korona további sorsa azonban ismeretlenné vált.

Mai Szent Koronánk - Györffy György történész feltevése szerint- egy Szent István-i ereklyének (koponyaereklye-tartónak) és egy alsó, görög eredetű ajándék koronának összeforrasztásából keletkezett, amelyet Dukász Mihály bizánci császár 1074 körül ajándékozott I. Géza királyunknak vagy bizánci származású feleségének.

Tény, hogy a korona ( jelentős részben ) két eltérő műhelyben, két tárgy összeállításából készült. Az alsó részen látható bizánci zománcos lemezeket görög, a felső részt kereszt alakban metsző félköríves pánton lévőket latin betűs feliratokkal látták el.

Vitatott továbbá, hogy a két korona egyesítése mikor történt meg. Egyes vélemények szerint III Béla király korában (1172-1196), újabb kutatások azonban I Kálmán (1095-1116) korára teszik a korona mai formájának kialakítását.

És a megdőlt kereszt a koronán? Mennyi  találgatás és feltevés ezzel kapcsolatban is. Váczi Péter történész véleménye 1984-ből: "a kérdést az dönti el, hogy hiába keresünk, sem Bizáncban, sem Nyugaton nem találunk dőlt keresztet a koronákon. A kereszt mindig áll, s így a szokásnak megfelelően- állt a magyar koronán is". De mikor ferdült el a kereszt? Valószínűleg a 16. században, ütés következményeként, a kalandos menekítések folyamán.


Királyi palást

A királyi palást hitelesen bizonyíthatóan immár majdnem 1000 éves. Eredetileg miseruha volt, amelyet Gizella királyné, Szent István felesége készíttetett és ajándékozott a Fehérvári Szűz Mária egyháznak 1031-ben. A paláston látható Szent István királyunk, Gizella királyné és Szent Imre herceg leghitelesebb arcképmása.

 

 Jogar

A magyar jogar, amely szintén a királyi hatalom jelképe volt, egy buzogány alakú fegyvert megjelenítő szimbólum, mely egyedülálló volt a középkori Európában. Egy farúdra illesztett hegyikristály gömbből áll, amelyet három oroszlán metszett dísze ékesít. Aranylemez foglalatát finom arany, 'filigrán' díszítés borítja. Ez egy X. századi arab munka. A rudat befedő aranyozott 'ezüst filigrán' 1160-80 körüli magyar munka.

 

 Országalma

A mai országalma az Anjou királyok idejéből való, mivel az eredeti elveszett. Az országalma a középkori királyság területének földjét szimbolizálta. A magyar országalma esetében különleges, hogy azon a kettős kereszt található, ellentétben a többi európai országalmával.

 

 Kard

A kardnak mint a védelem jelképének szerepe az volt, hogy a koronázási szertartásokon a megkoronázott uralkodó a koronázási dombra föllovagolt és a négy égtáj irányába tett vágásokkal jelezte, hogy az országot minden irányból érő támadással szemben megvédi. Az eredeti kard szintén elveszett, a mai a 16. században készült.

 

 

 

Tartalomhoz tartozó címkék: hír